Tüskés bozótosban sétál a Hold.

Neki éjjel fény, nappal párna volt.

Rézkulcs forog… égbolt ajtaja tűn

Elő merészen… Zára titkos bűn.

Kulcsa csak az égitesteknek van,

Fényszándékot e lakat szerte hall,

Míg megy vissza éjfény makkiába,

vagy hegyormon száll? Választ hiába.

Mert ketrecben néznék mosolyogva,

Lenne ő az udvarukban szoknya.

Ő is csuk-csukja a főkaput,

Zár angyallelkeket, kivel aludt.

Az ő sípjuk erős: hat végtelen,

Nem akadály „bosszú”, az égperem:

Álmokban büntetik, jutalmazzák,

Földieket új élettel áldják.