Szárnyatlan szárnyalás

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg templomtorony. Abban lakott egy népes csókacsalád. Csókamama egyszer így szólt a fiókáihoz:

- Most már ideje, hogy repülni tanuljatok!

A fekete fiókák a levegőben nagyokat csapkodtak, vidáman próbálgatták szárnyaikat. Az egyik fióka viszont szomorúan gubbasztott a templomóra fölötti sarokban. Csókamama tudta, hogy ez a fiókája egész életében nem fog majd tudni repülni. Nem voltak neki ezüstösfekete szárnyai, mint a többieknek... Amikor kikelt a tojásból, rögtön mindenki észrevette, hogy hiányoznak a szárnyai.

Minden madár csúfolta és kigúnyolta. A többi csókafióka így kiáltott felé:

- Te szárnyatlan! Te félig madár, félig rongykötő!

A galambok efféleképpen búgtak feléje:

- Nézzétek, ott megy a gyáva szárnyatlan!

A búbos bankák vezére így kiáltott:

- A madarak a levegő urai! Te nem vagy a levegőben, tehát nem is vagy madár!

Csókamama azt tanácsolta a kis szárnyatlan fiókájának, hogy bújjon az ő fekete tollai alá. Így majd nem látják meg, és nem csúfolják.

Egyszer egy nyári estén furcsa kis fényt pillantottak meg a madarak a sötét templomtoronyban. Merszián apó közeledett a zseblámpájával, hogy megnézze, pontosan jár-e a templomóra. Amikor kinyitotta a nyikorgó ajtót, a kismadárkák nagyon megijedtek, és kirepültek a fészekből. A szárnyatlan kis fióka rémülten pislogott, s mivel nem tudott repülni, a pókhálós sarokban kucorgott.

Merszián apó észrevette a rémült kis állatot, és óvatosan a kezébe vette. Megsimogatta.

- Nahát, neked nincsen szárnyad! Szívesen hazaviszlek téged. Az unokám már régóta szeretne egy madarat, mert nagyon kedveli őket!

A madárka olyan kicsi volt, hogy befért Merszián apó kabátjának puha, türkizkék zsebébe.

Merszián apó unokája egy hét éves, szőke hajú kislány volt. Lídiának hívták. A nagypapája, amikor meglátta őt, így szólt hozzá:

- Nézd csak mit hoztam neked! Tudom, hogy régóta szerettél volna kismadarat!

Benyúlt a zsebébe, és elővette a kicsi ezüstösfekete csókamadárkát. Lídia nagyon boldog volt, és a tenyerébe vette a kis állatot. Ekkor vette csak észre, hogy nincsenek szárnyai.

- Gyere kicsi madaram, én szívesen befogadlak, megetetlek. Én leszek a barátod, ha elfogadsz.

Lídia tavaly karácsonyra madárkuckót kért, hogy ha egyszer mégis lesz kismadara, akkor legyen kényelmes otthona. Ide költözött be a kis csóka, akit Cserregnek nevezett el.

Lídia minden nap elmondott Cserregnek egy verset:

"Megetetlek, megitatlak,

ha akarod, simogatlak.

Teljesítem minden vágyad,

nem baj hogyha nincsen szárnyad..."

Cserreg egy napon Lídiának megköszönte, hogy befogadta, és ilyen csodálatosan törődik vele. Lídia nagyon meglepődött, mert megértette, hogy mit mond a madár.

Teltek-múltak a napok, de Cserreg egyre szomorúbb lett. Csak ült a madárkuckójában, és a szobából nézte, ahogy az ablak előtt a testvérei  vidáman repkednek a levegőben.

Lídia odament hozzá, és azt kérdezte tőle:

- Miért búslakodsz kicsi madaram?

- Nem tudhatom meg soha, milyen érzés lehet a felhők felett... - válaszolta szomorúan Cserreg.

Lídia sokat gondolkodott, hogyan segíthetne Cserregnek. A kislány apukája kisrepülőgép-vezető volt. Permetezni is ő szokta a földeket. Lídia megbeszélte az apukájával, hogy felviszik Cserreget a repülőgéppel a felhők fölé. Így is történt. A kislány fogta a kezében a kismadarat, és együtt tekintettek ki a magasban a kisrepülőgép ablakából.

Cserreg vidáman nézelődött. Látta a felhők felett repülő madarakat, a magasabb fák hegyét, a különleges fényeket az égbolton. Még sohasem érezte ilyen boldognak magát.

Odabújt Lídiához, és így szólt hozzá:

- Már nem bánom, hogy nem tudok repülni. Te kaptad a szárnyaimat, hiszen te egy tündér vagy!

Lídia óvatosan szorította a szívéhez kis madarát. Ezentúl többször elkísérték az apukáját amikor repülőgépre szállt.

Sajnos kevesen tudják, hogy az igazi szárnyak láthatatlanok, s meg lehet velük hódítani az egész világot...

2009. augusztus 4.

Díj: