Ruff István Zalán:

Magóciai színek, illatok és ízek

Van egy ország, ahol az ég mindig más színű, és ősszel nem lefelé potyognak a levelek, hanem fölfelé szállnak, és furcsa alakzatokban keringenek. Ez a különleges ország Magócia, ahol semmi nem úgy van, mint nálunk.

Történt egyszer, hogy az egyik településen, Pásztrifalva közelében, Kiscitromváron szokatlanul korán reggel fölébredt egy fűhátú medve. Még fésületlenül borzas volt a fű a hátán. A fűhátú medvék nagyon hiú állatok. Ennek az egyednek is az volt az első reggeli elfoglaltsága, hogy odarohant a tükörhöz. Ijedten tapasztalta, hogy elhalványult a zöld fű a hátán, és halvány bézs szőrzetre emlékeztetett.

A fűhátú medve kétségbeesetten átrohant a szomszéd búbos rókához.

- Jaaj! Nézd meg a füvet a hátamon! Elhalványult! Biztosan valami járvány terjed! - bömbölte ijedten.

- Ó, szegény barátom! Gyere, fussunk ki az utcára, a friss levegőre! - hebegte a búbos róka.

A magóciai Ave-Abell sugárúton már nagy állattömeg hangoskodott. Egy bulbutár fazekas arról panaszkodott, hogy eltűnt a köcsögeihez használt sárga festéke. Étcsokoládébarnára változott! Ekkor vették észre, hogy a Nap helyett is csak egy umbra folt durcáskodott az égen!

Egy majlor felnézett, és tragédiát látott:

- Ah, oda nézzetek! Drapp lett az ég! - csak ennyit tudott mondani a nagy jajveszékelésben.

A majlorok ormánnyal, és hátrahajtható füllel rendelkező élőlények. Türkizkék tojást raknak, amikor szaporodnak. Munkahelyükön pedig illatos könyveket gyártanak.

A másik majlor is hevesen kiabált:

- A feleségem reggel szólt nekem, hogy a fészekalja kifakult!

Egy uligátorpörkölő pásztri így sírdogált:

- Csak a büdös szagokat érzem! Az illatok tovatűntek!

Egy majlor újra belebeszélt a zűrzavarba:

- Hiszen az illatos könyveknek is vége! Nem vehetnek tőlünk többet az állatok túrófánk illatú könyveket!? Mi lesz így a munkám, ha hiányoznak a világból az illatok?

Közben odaszaladt egy uligátor, aki szakácsként dolgozott.

- Képzeljétek! A konyhában szürkék az ételek! És... ha beleharaptok... semmit sem érezni!

Az állatok így kiabáltak:

- Eltűntek a színek!  - dörmögte a fűhátú medve.

- Lába kelt az illatoknak!  - kesergett a majlor.

- Nyoma veszett az ízeknek!  - pityegte az uligátor.

- Mi lesz így velünk?  - kérdezték egymástól a magóciai állatok.

Az uligátorpörkölő pásztri szárnyával csapkodni kezdett, és előadásba fogott:

- Barátaim! Kezdünk olyanokká válni, mint az emberek! Sokszor mogorvák vagytok! Nem veszitek észre, ha valakinek segítségre van szüksége! Úgy hallottam, hogy az embereknél az ég, sőt még az erdők is megszürkülhetnek!

Ekkor belekérdezett a lila kétpúpú bulbutár:

- Nem lehet, hogy mindez attól van, mert egyes embereknek a szíve is színtelen?

- Sajnos ez az oka mindennek, amit mondasz! A színtelenszívűek miatt tűnnek el a csodálatra méltó jelenségek! - mondta a pásztri, aki a legokosabb volt a teljes társaságban. Majd így folytatta:

- Én úgy tudom, a mogorvaság miatt tűnt el a sárga. Harag nélkül visszakapjuk a magentát! Az azúrkék nem szereti a durcáskodást. A gonoszság mellőzésével újra élvezni fogjuk az illatokat!

A szakács uligátor így kiáltott:

- Ha nem leszünk kapzsiak, visszatérnek az ízek is!  - és nagyot nyelt, majd tornáztatta a rágóízületeit...

A nagy beszélgetés után, mint csősz a birtokára, úgy vigyáztak a tetteikre. Mindenki elgondolkodott a cselekedetein, és a rossz tulajdonságokból szégyelem lett.

Senki nem akart színtelen szívet magának...

Egymásnak sokkal többet segítettek ezután. Megölelték azt, akit szomorúnak találtak. Jószívűek lettek az állatok, és kedvesebbek is.

Így aztán fokozatosan visszatértek az ízek. Újra finom lett a hajmalkfa grillezett kérge, a magócálok jóízűen falatozták a nápolyisárga kukurizpitét. A majlorok ismét érezték az illatokat, és elégedetten szagolgatták a kukoricacsuhébáb illatú könyveket.

A fűhátú medve egy szép napon megint csodálni kívánta magát. Meglátta bundáját a tükörben, ahogy foszforeszkáló színekben pompázik. Reggelre pipacsok kezdtek el tündökölni a hátán! Úgy gondolta, talán mindez azért lehet, mert előző nap jót cselekedett.  Elvitte motorozni a bulbutár fazekast, amikor kirándulni indult. A fűhátú medvéknek csak akkor nő virág a hátukon, ha nagyon boldogok...

Így a színek, az illatok és az ízek tanították meg a magócál állatoknak, hogy milyen fontosak az érzelmek, és a jó tulajdonságok megtartása.  

Egész Magócia örvendezett, hogy senkinek nem színtelen a szíve. Rájöttek arra, hogy a szeretet nagy kincs, sokszor akkor vesszük észre, ha már elillant.

A fűhátú medve javaslatára Pintonban, Magócia fővárosában még ebben az évben megalapították a Jóságvédelmi Minisztériumot.

Bizony nagy kár, hogy nekünk embereknek ilyen még nincs...

2012. szeptember

Díj:

Az MTVA "A nagy mese" pályázatán a legjobb harminc mese egyike (~2000 beérkezett műből!). Az alkotás elhangzik a Kossuth Rádió "Esti mese" című műsorában.

[vissza]