Ruff István Zalán:

A kukurizfa ajándéka

Aki még nem látott pásztrit, az nem is tud Magóciáról...Pedig nevezetes ország Magócia. Én négy éves koromban jártam ott először.

Sajnos nagyon kevés felnőtt láthat például uligátort, mert a felnőttek közül nagyon kevesek juthatnak el Magóciába. Oda csak az mehet el, akinek színes a lelke.

Magóciában nem emberek laknak, hanem emberagyú állatok, akik közül mindegyik úgy néz ki, mintha nem is a Földön élne. Laknak itt bulbutárok, uligátorok, akik pásztrikra vadásznak. Nekik van vagy 16 fajuk. És leketelék, akik a politikusok. De itt élnek a harcias fűhátú medvék is. És persze a szomorú szarvasmedvék, akik arról híresek, hogy minden hónapban másért szomorkodnak... Valamint sztílók, akik szőrgombócok. Közülük az egyik vezeti a Pásztifalvai Kukurizfa Kertet. Magóciában a kukurizfát arra használják fel, hogy a természetben található folyadékból különleges hatású irányított folyamatokat képezzenek.

Egyszer, amikor ott jártam, láthattam, hogy a sztílók nem öntözik rendesen a fáikat! Odaküldtem egy hatalmas fűhátú medvét, hogy véget vessen a szárazságnak.

Fűhátú medve barátom így ordított:

- Mi van itt?! Kiszáradnak a fák! Nem lesz se áram, se tetőcserép!

Magóciában a természetet nem pusztítják ki, hanem ezeknek a különleges fáknak a terméseiből állítják elő az energiát, és a cserepeket. Vannak termések, amiből gyógyszert, vagy illatos könyveket gyárthatnak a majlorok.

Én is ott álltam a félelmetes, de egyébként barátságos fűhátú medve mellett. Onnan lehet tudni, hogy jó kedve van-e, hogy megnézzük a hátát. (Ha virág nyílik rajta, akkor nem kell félni tőle...)

Az egyik lila sztíló már sietett is a locsolókannával. Így szóltam hozzá:

- Még jó, hogy titkos helyen van ez a kert! Különben már a figurászoknak köszönhetően egész Magóciában mindenki tudná, hogy kiszáradnak az értékes fák!

A figurászok a figurászdákban dolgoznak. Ők tudatják a híreket úgy, hogy a felhőkbe belekarmolják figuraként azokat. Így mindenki jól láthatja.

Már december volt. A szomorú szarvasmedvék ebben a hónapban a bánatoskedvű újságcikkek miatt szomorkodtak.

A két és fél méter magas fűhátú medve, a sztíló és én, azaz mi hárman, csigabiga alakban körbejártuk a Pásztrifalvai Kukurizfa Kertet. Minden évben eljöttek ide nagy titokban a politikusok is, a leketelecsalogató fához tanácskozni. Akkor sosem veszekedtek, és bölcs döntéseket hoztak Magóciára.

A kert  hatalmas volt. Mindegyik fát megdicsérte a sztíló. Kivéve egyet. Erre a fára ekképpen haragudott:

- Folyton megöntözöm ezt a kis bordó fát! Őt biztosan nem felejtem ki! De sohasem virágzik! Termése sem lesz szerintem.

- Lehet, hogy nem szereti a vizet. - válaszoltam neki.

- Micsoda egy válogatós fa ez?! - kérdezte bömbölve a fűhátú medve.

- Nekem inkább olyan magányosnak tűnik. - mondtam a barátaimnak.

Odamentem a fához, és átkaroltam, megöleltem a törzsét. Úgy éreztem közben, hogy ha lett volna karja a fának, biztosan ő is megölelt volna.

Másnap délelőtt megint körbejártuk az óriási kertet. Egy uligátorpörkölő pásztri a kertből így kiabált:

- Csoda történt!!!

Aztán valamivel halkabban hozzátette:

- A kis bordó fa! Tudod, amelyiket megölelted... Puffancsokat áraszt!

Minden magócál állat, no és én odaszaladtunk. A kis fa ragyogott. Folyamatosan, de villogva változtatta a színeit. Virágai kis puha puffancsokként szálltak a levegőben. Kadmiumsárgán, cinóbervörösön, türkizkéken, smaragdzölden, és még sok más színben pompáztak.

A sztíló így csodálkozott:

- Nahát, ennek a fának nem víz kell, hanem ölelés!

- Szerintem leginkább szeretetre lehet szüksége! - mondtam.

Nagyon büszke voltam, hogy ezt én fedeztem fel. Titoknak már nem volt mondható a kert... Hiszen a szemfüles  figurászok értesítették egész Magóciát erről a furcsa fáról.

Körülálltuk a fát, és csapatosan jól megöleltük. Csak úgy gömbölyödött a rengeteg színes pompás puffancs. Azt vettem észre, hogy aki belélegezte ezeket a szeretetpuffancsokat, az ölelésre tárta karjait... Boldogabb, és nagylelkűbb lett.  A fűhátú medve hátán szebbnél-szebb virágok nyíltak már, s közben táncra perdült az ormányos pásztrival! A szomorú szarvasmedve ezután arról lett híres, hogy minden hónapban másért lett jó a kedve!

Mindenki vidámmá változott, és ujjongtak örömükben!

A furfangos figurászok belekarmolták a felhőkbe ezt a feliratot:

"SZENZÁCIÓ! EGY EMBERGYEREK FEDEZTE FEL AZ ÚGYNEVEZETT SZERETETPUFFANCSOKAT! VIRÁGZIK A SZERETETFA!"

Magóciában az összes tévécsatornán, még a Pintontelevízión is minden híradás erről a felfedezésről, és az ölelésről szólt. Ezután mindenki vágyott egy szeretetpuffancsra...

A fényes ünnepségen még egyszer, utoljára megöleltem a kis fát, miközben mind a négy égtáj felé hatalmas sebességgel repkedtek a színes puffancsok.

Így szóltam a magócálokhoz:

- Nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek Veletek, de sajnos most már haza kell mennem Magyarországra. Biztosan keresnek a szüleim is, és hamarosan nálunk karácsony lesz...

- Kedves Zalán! Tudjuk, hogy most haza kell menned. Nem tarthatunk vissza. Kérlek, fogadd el tőlünk ezt az értékes ajándékot! Ebben a ládában annyi szeretetpuffancsot találsz, amennyit csak össze tudtunk gyűjteni... Ez a mi karácsonyi ajándékunk az emberek számára! - mondta a fűhátú medve.

- Köszönöm nektek, hogy úgy gondoljátok, hogy nálunk is elterjedhet a nagylelkűség, a jókedv és a szeretet! - így búcsúztam a magócáloktól.

Amikor megérkeztem Dunaföldvárra, már nagy tömeg várt. Láttam sok-sok embert, köztük riportereket, újságírókat is.

Örömmel beszéltem hozzájuk:

- Íme, a magócálok csodás ajándéka!

És... kinyitottam a ládát...

Ekkor nagy fényesség támadt, és a színes puffancsok kigömbölyödve szálltak ki az emberekre... Mindenki csak ámult-bámult. Ez volt a pásztrifalvai kukurizfa, no és ugyanakkor az én ajándékom is...

Kis idő múlva az emberek erős vágyat éreztek az ölelkezésre. Nagylelkűek és boldogok lettek. A politikusok, akik beszippantották a puffancsokat, jó döntéseket hoztak. A szakácsok hihetetlenül finom, ízletes ételeket főztek, a festők csodálatra méltó képeket alkottak, az építészek különleges alakú házakat terveztek. A szülők jobban szerették a gyerekeiket. Akik eddig állatokat kínoztak, azok most etették-itatták és gondozták őket.

Mindenkiből jobb ember lett.

Az újságokban mindenki láthatta a fényképeket a magóciai szeretetfáról.

Úgy érzem, az emberek felfedezték, hogy milyen hatalma van az ölelkezésnek!

Azt hiszem, hogy valamelyik eltévedt szeretetpuffancsból talán kikelhetett itt nálunk, Magyarországon is egy kis fa...

Ha láttok ilyen kis fura fát... akkor öleljétek meg gyorsan!

2011. november

Díj:

2012. Karcolat Irodalmi és Művészeti Tehetségkutató Egyesület és az OTP Bank Nyrt. által meghirdetett "Álmodj másnak ajándékot!" meseíró pályázat - IV. helyezés

[vissza]